Régen írtam megint... Hát... Telnek a napok. Vagyis... inkább csak megint azt veszem észre, hogy csütörtök lesz, és lovagolni fogok. Pedig nemrég kezdődött a hét.
Mit is írjak. Jó Istennel lenni. És nagyon nem jó eltávolodni Tőle. Isten társaságát semmi sem pótolja, még egy igazi társ sem, akire annyira vágyik az ember.
Rájöttem már arra, hogy társ tekintetében a "minden áron"-ra nem vágyok. Egy barátnőszerzős hírlevéllel kapcsolatban jöttem rá erre. Abban voltak taktikák, hogy hogyan lehet megszerezni... Voltak benne valóban jó dolgok is, de egy idő után láttam, hogy ez nem az én utam. Na, tehát valahogy átéreztem közben, hogy talán nem is annyira lehetetlen dolog ez, és ahogy azt éreztem, hogy van lehetőségem, azt is éreztem, hogy nem is akarnék bárkit. Persze eddig sem úgy gondoltam, hogy bárkit... De annyi hónap és év vágyakozás után az ember hajlamos időnként "lejjebb adni" a mércét. Mert nem talál olyat, aki szíve szerint lenne, akiről érezné biztosan, hogy ő az. Persze emellett van sok szimpatikus lány, de valahogy mégsem úgy jön ki a dolog, hogy kialakulna valami, vagy valahogy azt érzi az ember, hogy Isten nem bátorít arra, hogy lépjek.
Hol is tartottam....? Kicsit késő van, mit is akartam kihozni ebből? :)
Tehát rájöttem arra, hogy nem mindegy. Vagyis ezt tudtam mindig, de átérezni más dolog. Hát, ez a társkeresősdi, ez egy nagyon összetett és bonyolult dolog. Ebben valóban nagy szükségünk van Istenre...
Az előbb találtam egy blogot... ahol azt olvastam, hogy az egyedüllét ideje nem elvesztegetett idő. Ez a felkészülés ideje arra, hogy Istennel a lehető legjobb kapcsolatot kialakítsunk, és hogy jellemben fejlődjünk, hogy alkalmasak váljunk egy olyan társkapcsolatra, ami valóban építő, és amire Isten áldását adhatja, és gyönyörködhet benne... és amiben tovább mélyül és teljesedik a szolgálat is Isten felé.
Mindig példa értékűnek láttam azokat a párokat, ahol a férfi például lelkészként szolgál, vagy valamilyen komolyabb dolgokat-előrébb-mozdító szerepet tölt be, és a felesége ott van mellette, és ketten együtt nagyobb munkát tudnak végezni. Valamiért ez a lelkészi hivatás is nagyon tetszik... bár alkalmasságot nem érzek magamban erre, de azt érzem, nagyon becsülöm és tisztelem. Ahogy mostanában elmélyedtem a személyiségtípusokban és az ezekkel kapcsolatos ismeretekben, az alapján is tudom, hogy nem minden adottságom kedvez egy lelkészi hivatásnak. Egyelőre nem is érzek konkrét hívást ebbe az irányba. Viszont értek hívást arra, hogy kövessem Istent, és amit mutat, abba az irányba menjek. Az irány egyelőre a közösség építés, amit magam előtt látok. Talán azért is, mert úgy érzem, az életemben barátok tekintetében nem a legjobban alakultak a dolgok, sok rossz tapasztalatom volt, és hajlamossá váltam a visszahúzódásra, nem megy könnyen a beilleszkedés általában. Nagy értéknek tartom, hogy a hívő testvérek valódi közösségben legyenek egymással. Hiszen a megváltás mellett ezen van a hangsúly. Hova hívjuk az embereket, ha nincs igazi közösségünk? Nekem az a véleményem, hogy valódi közösség nélkül nem lehet eredményes a kifelé való munkálkodásunk sem. És persze az is igaz, hogy "klub" módjára sem működhetünk, hogy jól el vagyunk és jól érezzük magunkat.
Ásííít.... Aludnom kéne :)
Tehát a tárkérdéssel kapcsolatban az az álláspontom, hogy ne legyek türelmetlen, mint ahogy Ábrahám volt Izsákkal kapcsolatban, és saját maga megoldotta azt, amit Isten ígéret neki. Isten azt kéri, hogy várjak arra, amik Ő készít. Kivárni persze nagyon nehéz, de tapasztaltam azt is már, hogy Istennel közeli társaságban mégsem olyan nehéz. Szeretném megtanulni nagyon Isten halk és szelíd hangjára figyelni, és ennek engedni, hogy ne távolodjak el Tőle. Mert ha eltávolodok, már nem hallom, nem értem, nem könnyen találok vissza, és akkor nem egyszerű semmi sem. De Istennel együtt az élet nem nehéz. Éltet a Vele való kapcsolat. Amikor ihleti a gondolatot, és az ember ezt megérti, és ennek megfelelően cselekszik, és haladnak előre ezáltal a dolgok - ez nagyon éltető békés érzés.
Legalább egy olyan "bolond" lányt szeretnék magam mellé társnak, mint amilyen "bolond" én is vagyok, hogy Istennek szánt életet szeretnék élni. A világban azt érzem, mintha ez bolondság lenne... Pl ha egy társkereső oldalra a bemutatkozásomat ilyen hangvételben írom, azt úgy érzem, hogy szinte eleve sikertelenségre utalja a próbálkozást. Egyszerű a helyzet... az egyik vesszőparipám: "nem kell vele foglalkozni" :)
Isten majd megoldja a maga idejében, a maga eszközeivel, a maga módján. Nem tudom, hogyan lehet azt kibírni, hogy mindig így gondoljam, és sose csüggedjek... De hát tudom, hogy Isten a hibáim ellenére is szeret. És segít fejlődni.
Hát, akkor békés álmokat... jó lenne végre időben lefeküdni. Mostanában nehezen sikerül. Mit kéne máshogy csinálnom?
