"Altató"

Szabó Csongor: "Altató"

Ebben a szép esti naplementében,
És a tábortűz puha, meleg fényében
A szív meg-megdobbanva
Néz fel a távoli csillagokra.

Mily fenségesen ragyognak!
Nézd, amott! Egyesek le is hullanak.
Majd nemsokára fellegek jönnek,
Melyek az Eget elfedve cseppekkel köszönnek.

Mintha sírna az Ég, úgy hullnak könnyei,
És a tábortűz melegét takarodóval fenyegeti.
Lángjai lanyhulnak, mint a letépett virág;
Az esővel hadakozni nem tudnak, az külön világ.

Alszik a tűz, ahogy a csillag is lehullik,
Csak a parázs az, mely még próbálkozik.
Nocsak! Az Ég könnyei picit alábbhagynak,
Egy rövidke pillanatra reményt mutogatnak.

A tábortűz fénye pislákol - álmából ébredve,
Talán az eső elmúlik - mondja remegve;
De enyhe melege elillan a könnytől,
Mely az Égből mindjárt újra kitör.

Sír az Ég, könnyei záporoznak,
A tűz parazsába csöndet toboroznak.
Sűrű homály lepi el a tájat,
Csillag, tűz s parázs mind-mind lehunynak.

Aluszik a tűz, fel nem ébredik;
Az eső elmosta, hűs idő következik.
Miért "játszik" az Ég a tűznek reményt adva,
Ha úgy is tudja, hogy utána egyből elmossa?!

Aluszik a tűz, de nem álmodik.
Álmodott eleget! Inkább nyugoszik.
Az Ég meg csak sírjon, ríjja ki magát!
Nincs had, mi az Éggel szemben mutogatná magát.

Aluszik a tűz, mélyen megpihen,
Az álmokban csalatkozva szunnyad üresen.
Egy vigasza van csak, mit az Ég meghagyott,
Hogy e versben elmondhatta panaszát,
Hogy az Ég könnyei oly pimaszul nyugovóra zavarták.

2011.01.23.v este