Furán kezdődik ez az új év. Szilveszter napján este azon tűnődtem, hogy úgy éreztem, elmúlt bennem a szeretet érzése. Arra a szeretet-érzésre gondolok, ami egy megkülönböztetett szeretet egy másik (ellenkező nemű) ember iránt. Valahova elszivárgott.. Nem tudom hova lett. Persze a szeretet megvan, de az azon felüli érzések, mintha elpárologtak volna. Alapból lett volna bennem olyan, hogy jó lenne telefonálni, de most úgy ez az érzés elkerült.
Olyan érzés van most, mint régen, kb olyan 3 évvel ezelőtt. Ma itthon vagyok, voltaképpen nem csinálok semmit. Hallgatom a zenét, elvagyok a kutyámmal, pihengetek. Kicsi búslakodok. Kicsit olyan, mintha depis lenne az ember. De azért mégsem teljesen. Nem hagyom el magam. Csak ez a helyzet a mai napon.. kicsit olyan örömhiányos.
De az élet folyton változik. Az érzések jönnek-menek, a körülmények is jönnek-mennek.
Azért az jó, hogy a neten van pár ember, akivel lehet kommunikálni. Aztán majd lesz más is, jobb is... nehézség is biztosan, de jó dolgok is.
Remélem a munkával az év elején minden rendben lesz.. kicsit nagy falat. Nem szeretnék sokat túlórázni. Persze a plusz pénz nem jönne rosszul a túlórákért cserébe, de amúgy is úgy érzem, hogy mintha kezdenék kiégni a sok gépezéstől.. már nem olyan szívesen ülök gép elé, mint régen. Már kevésbé vagyok lelkes. Úgy érzem, jó lenne valami változás az életemben. Jó lenne, ha adódna valami, ami megragadható, és amit megragadok. Végre valami, ami nem csak próbálkozás, hanem ami működik a valóságban. Már egy jó ideje csomót próbálok ötletelgetni magamban. Gondolkozok rajta, mit lehetne kitalálni, ami valami új lendületet adhatna. Belefogok ebbe-abba.. de nem nagyon jön össze különösebben semmi.
Tetszik ez a zene, amit hallgatok: Ludovico Einaudi.
Tudom: az Úr nem hagy el. Ő mindig itt van mellettem, munkálkodik az életemben. Ő az én reményem, békém, bizodalmam. Bárcsak ismerném jobban. Bárcsak beszélgethetnék Vele úgy, mint Mózes. Úgy szeretnék valódi közelségben lenni Vele. Persze tudom, hogy a bűn az, ami eltávoztat Tőle. Olyan borzasztó az ember állapota. Istenétől elrekesztve éli életét. Saját maga rekeszti el magát Tőle. Nem Isten vonul vissza. Egyszerűen csak, amikor az ember rosszat tesz, ő maga bújik el. Az ember kerül olyan állapotba, hogy nem képes Istenhez közeledni. Olyan betegség ez!! Az ember önpusztító életet él. Micsoda álnokság, amit a Gonosz művelt! De Isten legyőzte a Gonoszt. A Gonosz elbukott. Utolsó elkeseredett küzdelmére készül, és tudja, hogy minden elveszett. Elbukott. Az ideje meg van számlálva. Véges. Elmúlik. Vége lesz. Megszűnik. "Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott." (Zsolt. 37:10) Ez lesz. Egy kevés idő kell már csak, és a Gonosznak hűlt helye lesz. Nem lesz. Az Úr mondja. Tehát ez úgy van. Változhatatlan kijelentés. Vágyakozom Istenemmel lenni. Mégis oly' nehezen találom.. Változni akarok. Mindent el akarok adni, hogy a szántóföldben elrejtett kincset megvehessem. Ez nem egyszerű. Bizonyos dolgokhoz az ember nagyon ragaszkodik, nagyon hozzánőttek. Ezeket eladni, olyan, mintha szakadást okoznának.. fáj. De ezek a dolgok olyanok, amik ha velünk maradnak, magukkal húznak minket alá a mélybe.
Uram, vágyok a közelségedre. Nem tehetek érte sokat. Kérlek, tegyél érte, hogy Veled helessek. Az álmomban volt egy olyan dolog, amit úgy értelmezek, hogy Istennek nem szükséges a körülményeken keresztül fájdalmas utakat adnia ahhoz, hogy az ember megváltozzon. Ha az ember akarja, igazán akarja... tehetetlenül ugyan, de akarja... lehet olyan, hogy Isten csak az "én"-t űzi el. Tisztító vizet bocsát a "ház"-ra. És ha a "ház" biztos alapokon nyugszik, akkor megmarad, és minden nem oda való kimosódik belőle. Add Uram Szentlelked. Szükségem van rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése