Mostanában egy jó ideje már, elkezdtem tovább keresgélni, "akiről az Ég úgy gondolja, társa legyen, úgy formálta".
Most este álmodtam valamit. Álmomban is ezt csináltam. Kerestem az igazit. De nem találtam a megfelelőt. Valahogyan az Írásokra terelődött a figyelmem. Hol van vajon írva ilyen témáról... Hátha van valami tanács. Hátha az Írásokban benne van. Aztán valahogy formálódott valami hely... És az volt a tudatomban, hogy: Filemonhoz írt levél. És elmúlt az álom a szememről, és felébredtem.
Furcsa volt. Gondolkoztam. Amikor az órára néztem, 2:25 volt. A Filemonhoz írt levél összesen egy fejezetből áll. Elolvastam. Érdekes. Ide másolom:
1. Pál, Krisztus Jézusnak foglya, és Timótheus, az atyafi, Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak,
2. És Appiának, a szeretettnek, és Arkhippusnak, a mi bajtársunknak, és a te házadnál való gyülekezetnek:
3. Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.
4. Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én imádságaimban,
5. Mert hallom a te szeretetedet és ama te hitedet, mely van benned az Úr Jézushoz, és minden szentek irányában,
6. Hogy a te hitedben való közösség hathatós legyen, a Krisztus ügyében, minden bennetek levő jónak megismerése által.
7. Mert sok örömünk és vígasztalásunk van a te szeretetedben, hogy a szenteknek szíveik megvídámodtak te általad, atyámfia.
8. Annakokáért jóllehet nagy bátorságom van a Krisztusban, megparancsolni néked azt, a mi illendő,
9. A szeretetért inkább kérlek, ilyen lévén, mint Pál, a megvénhedett, most pedig foglya is a Jézus Krisztusnak;
10. Kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szűltem, Onésimusért,
11. A ki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos,
12. Kit visszaküldöttem; te pedig őt, azaz az én szívemet, fogadd magadhoz!
13. Őt én magamnál akartam tartani, hogy te helyetted szolgáljon nékem az evangyéliomért [szenvedett] fogságomban;
14. De a te megkérdezésed nélkül semmit sem akartam cselekedni, hogy jótéteményed ne kényszerítésből, hanem szabad akaratból való legyen.
15. Mert talán azért vált meg [tőled] ideig-óráig, hogy őt, mint örökkévalót kapd vissza;
16. Nem úgy immár mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, [mint] szeretett atyafit, kiváltképen nékem, mennyivel inkább pedig néked, mind testben, mind az Úrban.
17. Azért, ha engem részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet.
18. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel.
19. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem: hogy [azt] ne mondjam néked, hogy te magaddal is adós vagy ezen felül nékem.
20. Bizonyára, atyámfia, jótéteményt várnék tőled az Úrban: vídámítsd meg az én szívemet az Úrban!
21. Bízván a te engedelmességedben, [így] írtam néked, tudván, hogy annál, a mit mondok, többet is fogsz cselekedni.
22. Egyúttal pedig készíts nékem szállást; mert reménylem, hogy a ti imádságaitokért néktek ajándékoztatom.
23. Köszönt téged Epafrás, az én fogolytársam a Krisztus Jézusban,
24. [Tovább]á Márk, Aristárkhus, Démás [és] Lukács, az én munkatársaim.
25. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme [legyen] a ti lelketekkel!
Ki lehet az az Onésimus? Rákerestem, ezt találtam:
Ellen G. White: Apostolok története, Rómában c. fejezetből (csak azt másolom ide, ami ide vonatkozik)
Hivakozás: http://www.adventista.hu/egwhite/honlap/at/44.htm
Azok között, akik Pál római munkálkodása következtében szívüket odaszentelték Istennek, volt Onésimus, a pogány rabszolga, aki urát, Filemont, egy kolossébeli keresztény hívőt megkárosított és azután Rómába szökött. Pál jó szíve enyhíteni óhajtotta ennek a nyomorult szökevénynek ínségét és szenvedéseit. Azután igyekezett elsötétült lelkét az igazság fényével bevilágítani. Onésimus hallgatott az Élet szavára, beismerte bűneit és megtért.
Onésimus kegyessége és őszintesége, gyöngéd fáradozása Pál érdekében, valamint buzgósága az Evangélium ügyének előbbreviteléért, megnyerte az apostol rokonszenvét. Pál olyan jellemvonásokat fedezett fel benne, amelyekből látszott, hogy használható segítőtárs válhat belőle a missziómunkára. Azt tanácsolta tehát neki, hogy térjen azonnal vissza Filemonhoz, kérjen bocsánatot tőle, készítsen terveket a jövőre nézve. Az apostol azt is megígérte, hogy szavatol azért az összegért, mellyel Filemont megkárosította.
Mivel éppen készült, hogy Tikhikust elküldi levelekkel a különböző gyülekezetekhez Kis-Ázsiába, Onésimust is vele küldte. Nehéz próbát jelentett ennek a rabszolgának, hogy kiszolgáltassa magát urának, akit megkárosított. De, mert tényleg megtért, nem vonta ki magát kötelezettsége alól.
Pál, Filemonhoz intézett levelet adott át Onésimusnak, amelyben az őt jellemző gyöngédséggel és jóindulattal szállt síkra a bűnbánó rabszolgáért. Kifejezte óhaját, engedné át neki Onésimust a jövőre. A levél szívélyes köszöntéssel kezdődik, Filemonhoz szól, mint baráthoz és munkatárshoz:
"Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én imádságaimban, mert hallom a te szeretetedet és ama te hitedet, mely van benned az Úr Jézushoz és minden szentek irányában, hogy a te hitedben való közösség hathatós legyen, a Krisztus ügyében, minden bennetek levő jónak megismerése által." Azután emlékeztette Filemont, hogy minden jó alapot és minden jó jellemvonást, amellyel bír, Krisztus kegyelmének köszönhet; egyedül csak ez különbönteti meg a romlott és bűnös emberektől. De ugyanaz a kegyelem Isten gyermekévé és az evangélium részére hasznos munkássá teheti a züllött gonosztevőt is.
Pál emlékeztethette volna Filemont keresztényi kötelességére, de inkább a kérelemhez folyamodott. "A szeretetért inkább kérlek... mint Pál, a megvénhedett, most foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek, téged az én fiamért, akit fogságomban szültem, Onésimusért, aki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos."
Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onésimus megtérésére, fogadja a bűnbánó rabszolgát úgy, mint saját gyermekét, és bánjon vele olyan szeretettel, hogy az szívesen maradjon meg egykori uránál, "nem úgy immár, mint szolga, hanem szolgánál nagyobb, mint szeretett atyafi". Kifejezte egyszersmind azt az óhaját is, hogy engedje hozzá visszatérni Onésimust, miután fogságában úgy szolgált neki, mint ahogyan Filemon szolgált volna; azonban értésére adta, hogy csak az esetben tan igényt szolgálataira, ha Filemon saját akaratából engedi szabadon a rabszolgát.
Az apostol nagyon jól tudta, milyen szigorral kezelték rabszolgáikat tulajdonosaik, és hogy Filemon is mennyire felháborodott szolgájának eljárása miatt. Ezért igyekezett levelét úgy megfogalmazni, hogy általa a legmélyebb és leggyöngédebb keresztyéni érzéseket ébressze fel. Soraiból kitűnik, hogy minden bántalom, mely ezentúl Onésimust éri, miután már megtérése által hittestvérré vált, olyan, mintha őt magát érné.
Pál önszántából vállalta át Onésimus adósságát, hogy a bűnöst a büntetés szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen kiváltságainak, melyeket eljátszott. "Azért, ha engem részestársadnak tartasz" - írja Filemonnak - "úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem ródd fel. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem."
Mily kifejező szemléltetése ez Krisztus szeretetének a megtérő bűnös iránt! A gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel tartozását jóvátegye. A bűnös, aki Istent fosztotta meg az évek hosszú során elmulasztott szolgálatától, szintén nem tudja megtéríteni tartozását. Azonban Jézus, a bűnös és Isten közé lép és mondja: Én megfizetek! Engedd el a bűnös tartozását; én fogok helyette szenvedni.
Miután Pál vállalkozott, hogy megfizeti Onésimus tartozását, ezáltal emlékeztette Filemont, hogy mennyivel adósa az apostolnak. Önmagával tartozott neki, mert Isten Pált használta fel eszközül megtéréséhez. Filemont azután gyöngéden és komolyan kérlelte, hogy miként bőkezűsége által a szenteket felüdítette, üdítse fel az apostol szívét is, ezzel adjon okot az örömre. Majd hozzáfűzi: "Én bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, amit mondok, többet is fogsz cselekedni."
Az apostolnak Filemonhoz intézett levele rávilágít az evangélium befolyására a gazdák és szolgáik közötti viszonyban. A rabszolgatartás elismert intézmény volt az egész római birodalomban; a legtöbb gyülekezetben voltak urak és rabszolgák, akikért Pál munkálkodott. Olyan városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a szabad lakosság, különösen szigorú törvényeket hoztak, hogy a rabszolgákat féken tartsák. A jómódú rómainak gyakran száz és száz rabszolgája volt, minden rétegből, népből és foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények felett, gazdag uruk, teljhatalommal bírt; tetszése szerint szabhatott rájuk bármilyen büntetést. Ha közülük valaki bosszúból, avagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen emelte, akkor a vétkest és egész családját, minden további nélkül, a legembertelenebb módon kiirthatták. Már csekély mulasztást, balesetet, vagy pusztán figyelmetlenséget is gyakran a legkegyetlenebb módon büntettek meg.
Voltak urak, kik emberségesebbek és elnézőbbek voltak szolgáik iránt; azonban a gazdagok és a nemesség nagy többsége, akik féktelenül a kéj, a szenvedély és az étvágy kielégítésének éltek, rabszolgáikat csak szeszélyeik és zsarnokságuk nyomorult áldozataivá süllyesztették. Az egész rendszer kietlen, sivár és lealjasító volt.
Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi rendet önkényesen, vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az evangélium sikerét akadályozta volna. Ellenben olyan alapelveket tanított, melyek gyökerében támadták a rabszolgaság intézményét. Ezen elvek megvalósítása az egész rendszert alapjaiban rendíti meg. "Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2. Kor. 3, 17.) - jelentette ki az apostol. A rabszolga, ha megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni és kezelni, mint testvért, mint gazdájának örököstársát Isten áldásaiban és az evangélium kiváltságaiban. Másrészt pedig a szolgáknak teljesíteniük kellett kötelességeiket, "nem szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái", "cselekedvén az Istennek akaratját lélekből." (Eféz. 6. 6.)
A kereszténység a közösség erős kötelékével fűzi össze az urat és szolgát, a királyt és alattvalóját, az evangélium szolgáját és a lezüllött bűnöst, aki Krisztusban megtisztult a bűntől. Valamennyit ugyanaz a vér mosta fehérre, ugyanaz a lélek elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus Jézusban.
ELVESZTHETETLEN ÖRÖM
Az nem igaz, hogy az élet kegyetlen,
sok öröm van benne, mely elveszthetetlen.
Van öröm, mely mindörökké tart,
nem árt neki se szó, se tűz, se kard.
Se jég, se dögvész; átok, vagy nyomor,
miktől az élet oly sokszor komor.
Van öröm, mely soha nem apad,
S ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod,
Adj jó szót, vigaszt, s ha van, falatot.
Derűt, tudást, vagy békülő kezet,
Mindez tied! Add másnak - s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
meggazdagítva lelked asztalát.
S csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz.
-- eddig tart az idézet --
Most ez így megdöbbentően hat rám. Csak én veszek észre összefűggést és ez az egész tényleg olyan, mint az a bizonyos levél, amiről az írás szól?
Találtam mégegy írásmagyarázatot:
A Szentírás emberei: Onésimus
A Kolossébeliekhez irt levél vége felé Pál azt irja, hogy Tikhikust Kolosséba küldi, hogy megismerje dolgaikat és megvigasztalja őket. Tikhikust már az Ap.Csel.2O,4-ből ismerjük, ő Azsia tartományából való volt, itt volt Kolossé is. Minden valószinüség szerint nála volt a Kolossébeliekhez irt levél, és Onésimus is együtt ment vele, akit Pál szeretett és hü atyafinak nevez, ki közületek való - mondja róla. Ha csak ebből a levélből tudnánk róla, akkor csak annyi lenne ismeretes számunkra, hogy ő Pál barátja volt és a Kolossébeli gyülekezet tagja. Személye és kalandos sorsa teljesen ismeretlen lenne számunkra. De van az Újszövetségnek még egy irata, a Filemonhoz irt levél és ebből nagyon sok mindent megtudhatunk róla. Amikor Tikhikus a Kolossébeliekhez és Laodiceabeliekhez irt levelet átadta a gyülekezeteknek, akkor Onézimus is átadott egy levelet, ami az ő személyes sorsát közvetlen módon érintette. Ez volt a Filemonhoz irt levél, Pál és az Újszövetség legrövidebb levele. Onésimus rabszolga volt Filemon házában. Nem kétséges, hogy már hitre jutása előtt is hallott az evangéliumról, és sokszor tanúja lehetett a házi istentiszteleteknek, amikre ura házában gyült egybe a gyülekezet.
Onézimus számunkra ismeretlen körülmények között hagyta el Filemon házát.
Nagyon valószinü, hogy egy kedvező alkalommal egyszerüen megszökött. De az is lehetséges, hogy valamilyen feladat végzésére küldte el gazdája és a kelleténél tovább maradt és ezért kellett elnézést kérnie a késésért. Pál soraiból mindenesetre az első változat tünik valószinübbnek, s az is biztosra vehető, hogy Onésimus kárt okozott távollétével gazdájának. Hisz Pál késznek vallja magát az okozott kárt, veszteséget megtéríteni.
Pál épp börtönben volt, amikor Onésimussal találkozott. Hol volt ez? Ezt sem tudjuk pontosan, a legvalószinübbnek Róma tünik. De olyan feltételezések is vannak, hogy az efézusi fogsága idején találkoztak volna. Ez a feltételezés abból indul ki, hogy minek kellett volna Onésimusnak másfélezer kilóméterre futnia, mikor a 150 km-re levő Efézus jó bujkálási lehetőséget nyújtott számára? De az is elképzelhető, hogy Onésimus minél messzebbre akart Kolossétól lenni, itt még nagyobb biztonságban érezhette magát.
Igy arra az időre eshetett a találkozásuk, mikor Pál 2 évig Rómában házi őrizetben volt és a császári törvényszéktől várta ügye elbirálását. Azt sem tudjuk pontosan, hogyan jutottak egymással kapcsolatba. Lehetséges, hogy Epafrás találhatott Onésimusra, ő vihette Pálhoz, abban reménykedve, hogy Pál ebben a nehéz és kritikus helyzetben segíteni fog rajta.
Egy dolog biztos: Onézimus a Pállal való találkozás által megtérésre, élő hitre jutott. Rövidesen igen szoros barátság alakult ki közöttük, hisz Pál gyermekének nevezi őt. Pál mozgási szabadásga ebben az időben igen korlátozott volt, Onésimus azonban sokkal szabadabban mozoghatott és ezért Pál őt bízta meg különféle feladatok elvégzésével, üzenetek átadásával. Pál egyre inkább értékelni kezdte szolágalatkészségét, hüségét. Timótheus is vele volt ebben az időben, de ő még több ideig volt távol, végezve a gyülekezetekben a sokrétü munkát, Onésimus azonban mindig kéznél volt, és Pál igénybe is vette szolgálatait. De Pálnak még egy fontos dolgot szem előtt kellett tartania: Filemon éppúgy mint Onésimus általa jutott hitre. Ezért azzal is számolt, hogy Filemon bosszús lehet Onézimusra, de rá is, hogy miért tartja őt magánál. Most mind a ketten testvérei lettek az Úrban, és így nem lehet az, hogy két testvér között valamilyen rendezetlen dolog legyen. Jó lenne ezt nekünk is örökre szívünkbe vésni. Ezért Onésimusnak vissza kellett térnie Filemonhz, Filemonnak pedig meg kellett bocsátania Onésimusnak. Persze ezt nem lehetett kényszerrel elérni, mindkettőnek a szívéből kellett fakadjon a döntés. Pál azonban ezzel a kedves levéllel meg akarta könnyíteni Onésimus helyzetét és Tikhikust is vele küldte, hogy erősítse és bátorítsa őt ebben a kényes helyzetben. Ezért itt nem egy szökött rabszolga visszatoloncolásáról van szó, ahogy azt a római törvény elrendelte, hanem két testvérnek a találkozásáról, akik szívből megbocsátanak egymásnak, már nem a szolga és úr viszony van közöttük, hanem szeretető, testvéri viszony.
Csodálatraméltó az a tapintat, ahogyan Pál megközeliti ezt az egész ügyet. Nem mondja meg Filemonnak, hogy mit tegyen, de érezteti vele, hogy elvárná tőle, hogy visszaküldje hozzá Onésimust, hogy legyen segítségére. Nem tudjuk azt, hogy mi is történt ezután. Az biztosra vehető, hogy Filemon testvérként fogadta Onésimust, és nem büntette meg, ahogy azt a törvény előírta, akkor annak valamilyen nyoma lenne Pál leveleiben. Hogy ez a levél bekerült az újszövetségi kánonba, tehát a Bibliába szintén ezt a tényt húzza alá.
Körülbelül 50 évvel ezen esemény után Ignatius antiókhiai püspököt katoni kísérettel Sziriából Rómába viszik, hogy ott a Colosseumban mártírhalált szenvedjen. Az utat Smirnában megszakítják, ahol Ignatius találkozik a környező gyülekezetek vezetőivel, többek között az efézusi pöspökkel, egy bizonyos Onésimussal. Persze nem tudjuk bizonyosan azt, hogy ugyanarról az Onésimusról van-e szó, de lehetséges hiszen még idős emberként élhetett Krisztus után 110 körül. Miután Ignatius találkozott Efézus püspökével egy levelet írt a gyülekezetnek, melyben hálát mond a gyülekezetnek pöspökük kedvességéért és szeretetéért. Ez a levél egyik szép bizonyítéka, mondhatnánk úgy is visszatükröződése annak a szeretetnek, tapintatnak, amit a Filemonhoz irott levélben találunk. A levélből úgy tünik, hogy Ignatius ismerte a Filemonhoz írt levelet, ezért is tesz külön említést Onésimusról. S még valami: ő is él azzal a szójátékkal, amivel Pál is, hisz az Onésimus név hasznosat jelent, ő aki valamikor haszontalan volt, most hasznos, vagyis lénye ugyanaz, amit neve is kifejez.
Ez a levél egy súlyos kérdést vet fel, amit sokan a Pál szemére vetnek. Miért nem harcol nyíltan Pál a rabszolgaság intézménye ellen, ami annyi fájdalmat és nyomorúságot okozott abban az időben. Egyik hollandiai professzorom erre azt a választ adta: abban az időben egyik napról a másikra megszüntetni a rabszolgaságot azt jelentette volna, mintha ma egyik napról a másikra betiltanánk minden kőolajjal müködő motor használatát. Az ókor egész gazdasági rendszere a rabszolgaságra épült, lehetetlen volt egyszerre megszüntetni. De itt látjuk, hogy mit jelentett mégis a keresztyénség, hogy egy szökött rabszolga, aki abban az időben kegyetlen halállal kellett volna lakoljon, szeretett testvérként fogadtatik vissza ura házához. Együtt ülnek a gyülekezetben, egyszrre úrvacsoráznak s ha épp egymás mellett ülnek szent csókkal is köszöntik egymást, ami abban az időben pogány környezetben elképzelhetetlen volt. Bár a rabszolgaság, mint intézmény csak 1800 esztendő múlva szünt meg, a keresztyénség azt elviselhetővé, élhetővé tette. Ezért is volt az, hogy a keresztyénség mindenekelőtt és elsősorban a rabszolgák között terjedt. Itt hallhatták először a rabszolgák, hogy ők nem „beszélő szerszámok” hanem olyan értékes emberek, akikért Krisztus éppúgy meghalt, mint minden más emberért. Ahol az úr is megtért, ott közöttük baráti és szeretetteljes viszony alakult ki. Mert Krisztusban nincs szolga, sem szabad, ott mindenki megváltásra szoruló, kegyelmet nyert bünös. Adjunk hálát Istennek, hogy ez a szörnyü intézmény épp a keresztyének munkája nyomán eltünhetett a világból. De Onésimus élete ma is szép példája a megbocsátásnak, testvéri szeretetnek. Patricia St.John szép regényt is írt a Bibliának erről a szereplőjéről, magyarra is le van fordítva, aki csak teheti olvassa el, nem fogja megbánni.
Olvasandó igék: Ap.csel.2O,4, Kol.1,7-8,4,7-9,12-13, Filemonhoz irott levél
Lőrincz István
-- idézet vége --
Pál épp börtönben volt, amikor Onésimussal találkozott. Hol volt ez? Ezt sem tudjuk pontosan, a legvalószinübbnek Róma tünik. De olyan feltételezések is vannak, hogy az efézusi fogsága idején találkoztak volna. Ez a feltételezés abból indul ki, hogy minek kellett volna Onésimusnak másfélezer kilóméterre futnia, mikor a 150 km-re levő Efézus jó bujkálási lehetőséget nyújtott számára? De az is elképzelhető, hogy Onésimus minél messzebbre akart Kolossétól lenni, itt még nagyobb biztonságban érezhette magát.
Igy arra az időre eshetett a találkozásuk, mikor Pál 2 évig Rómában házi őrizetben volt és a császári törvényszéktől várta ügye elbirálását. Azt sem tudjuk pontosan, hogyan jutottak egymással kapcsolatba. Lehetséges, hogy Epafrás találhatott Onésimusra, ő vihette Pálhoz, abban reménykedve, hogy Pál ebben a nehéz és kritikus helyzetben segíteni fog rajta.
Egy dolog biztos: Onézimus a Pállal való találkozás által megtérésre, élő hitre jutott. Rövidesen igen szoros barátság alakult ki közöttük, hisz Pál gyermekének nevezi őt. Pál mozgási szabadásga ebben az időben igen korlátozott volt, Onésimus azonban sokkal szabadabban mozoghatott és ezért Pál őt bízta meg különféle feladatok elvégzésével, üzenetek átadásával. Pál egyre inkább értékelni kezdte szolágalatkészségét, hüségét. Timótheus is vele volt ebben az időben, de ő még több ideig volt távol, végezve a gyülekezetekben a sokrétü munkát, Onésimus azonban mindig kéznél volt, és Pál igénybe is vette szolgálatait. De Pálnak még egy fontos dolgot szem előtt kellett tartania: Filemon éppúgy mint Onésimus általa jutott hitre. Ezért azzal is számolt, hogy Filemon bosszús lehet Onézimusra, de rá is, hogy miért tartja őt magánál. Most mind a ketten testvérei lettek az Úrban, és így nem lehet az, hogy két testvér között valamilyen rendezetlen dolog legyen. Jó lenne ezt nekünk is örökre szívünkbe vésni. Ezért Onésimusnak vissza kellett térnie Filemonhz, Filemonnak pedig meg kellett bocsátania Onésimusnak. Persze ezt nem lehetett kényszerrel elérni, mindkettőnek a szívéből kellett fakadjon a döntés. Pál azonban ezzel a kedves levéllel meg akarta könnyíteni Onésimus helyzetét és Tikhikust is vele küldte, hogy erősítse és bátorítsa őt ebben a kényes helyzetben. Ezért itt nem egy szökött rabszolga visszatoloncolásáról van szó, ahogy azt a római törvény elrendelte, hanem két testvérnek a találkozásáról, akik szívből megbocsátanak egymásnak, már nem a szolga és úr viszony van közöttük, hanem szeretető, testvéri viszony.
Csodálatraméltó az a tapintat, ahogyan Pál megközeliti ezt az egész ügyet. Nem mondja meg Filemonnak, hogy mit tegyen, de érezteti vele, hogy elvárná tőle, hogy visszaküldje hozzá Onésimust, hogy legyen segítségére. Nem tudjuk azt, hogy mi is történt ezután. Az biztosra vehető, hogy Filemon testvérként fogadta Onésimust, és nem büntette meg, ahogy azt a törvény előírta, akkor annak valamilyen nyoma lenne Pál leveleiben. Hogy ez a levél bekerült az újszövetségi kánonba, tehát a Bibliába szintén ezt a tényt húzza alá.
Körülbelül 50 évvel ezen esemény után Ignatius antiókhiai püspököt katoni kísérettel Sziriából Rómába viszik, hogy ott a Colosseumban mártírhalált szenvedjen. Az utat Smirnában megszakítják, ahol Ignatius találkozik a környező gyülekezetek vezetőivel, többek között az efézusi pöspökkel, egy bizonyos Onésimussal. Persze nem tudjuk bizonyosan azt, hogy ugyanarról az Onésimusról van-e szó, de lehetséges hiszen még idős emberként élhetett Krisztus után 110 körül. Miután Ignatius találkozott Efézus püspökével egy levelet írt a gyülekezetnek, melyben hálát mond a gyülekezetnek pöspökük kedvességéért és szeretetéért. Ez a levél egyik szép bizonyítéka, mondhatnánk úgy is visszatükröződése annak a szeretetnek, tapintatnak, amit a Filemonhoz irott levélben találunk. A levélből úgy tünik, hogy Ignatius ismerte a Filemonhoz írt levelet, ezért is tesz külön említést Onésimusról. S még valami: ő is él azzal a szójátékkal, amivel Pál is, hisz az Onésimus név hasznosat jelent, ő aki valamikor haszontalan volt, most hasznos, vagyis lénye ugyanaz, amit neve is kifejez.
Ez a levél egy súlyos kérdést vet fel, amit sokan a Pál szemére vetnek. Miért nem harcol nyíltan Pál a rabszolgaság intézménye ellen, ami annyi fájdalmat és nyomorúságot okozott abban az időben. Egyik hollandiai professzorom erre azt a választ adta: abban az időben egyik napról a másikra megszüntetni a rabszolgaságot azt jelentette volna, mintha ma egyik napról a másikra betiltanánk minden kőolajjal müködő motor használatát. Az ókor egész gazdasági rendszere a rabszolgaságra épült, lehetetlen volt egyszerre megszüntetni. De itt látjuk, hogy mit jelentett mégis a keresztyénség, hogy egy szökött rabszolga, aki abban az időben kegyetlen halállal kellett volna lakoljon, szeretett testvérként fogadtatik vissza ura házához. Együtt ülnek a gyülekezetben, egyszrre úrvacsoráznak s ha épp egymás mellett ülnek szent csókkal is köszöntik egymást, ami abban az időben pogány környezetben elképzelhetetlen volt. Bár a rabszolgaság, mint intézmény csak 1800 esztendő múlva szünt meg, a keresztyénség azt elviselhetővé, élhetővé tette. Ezért is volt az, hogy a keresztyénség mindenekelőtt és elsősorban a rabszolgák között terjedt. Itt hallhatták először a rabszolgák, hogy ők nem „beszélő szerszámok” hanem olyan értékes emberek, akikért Krisztus éppúgy meghalt, mint minden más emberért. Ahol az úr is megtért, ott közöttük baráti és szeretetteljes viszony alakult ki. Mert Krisztusban nincs szolga, sem szabad, ott mindenki megváltásra szoruló, kegyelmet nyert bünös. Adjunk hálát Istennek, hogy ez a szörnyü intézmény épp a keresztyének munkája nyomán eltünhetett a világból. De Onésimus élete ma is szép példája a megbocsátásnak, testvéri szeretetnek. Patricia St.John szép regényt is írt a Bibliának erről a szereplőjéről, magyarra is le van fordítva, aki csak teheti olvassa el, nem fogja megbánni.
Olvasandó igék: Ap.csel.2O,4, Kol.1,7-8,4,7-9,12-13, Filemonhoz irott levél
Lőrincz István
-- idézet vége --
Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg nem véletlen? Most valóban elgondolkodtam.......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése