A kalitkába zárt madár napvilágnál és más hangokat hallva nem énekli azt az éneket, amit a gazdája meg akar tanítani neki. (Ez a mondat máshol így van fordítva: A kalitkába zárt madár teljes napvilágnál és más zenei hangok hallatán nem énekli azt az éneket, amit a gazdája meg akar tanítani neki.) Megtanul itt is egy dallamfoszlányt, ott is egy trillát, de sohasem önálló, teljes dallamot. Ha azonban a gazda letakarja a kalitkát, és olyan helyre teszi, ahol a madár csak azt az éneket hallja, amit neki kell megtanulnia, a sötétben újra meg újra megpróbálkozik vele, míg végül megtanulja, és aztán rázendít a teljes melódiára. Attól kezdve a világosságban is mindig el tudja azt a dallamot énekelni. Isten is így bánik gyermekeivel. Van egy ének, amit meg akar tanítani nekünk, és ha a szenvedések sötétjében megtanuljuk azt, azután már mindig el tudjuk énekelni.
(Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 341. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése